Németh Mária 1933. július 30-án született Székesfehérváron. Földműves, gazdálkodó családba született, szülei korán befogták az ezzel kapcsolatos mindenféle munkákba. Hamar jelentkezett tudásszomja. Székesfehérváron Közgazdasági technikumot végzett, az érettségi után Budapestre jött, tanulni akart.  Felvették a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára, ahol hamarosan kitűnő lett és ösztöndíjat is kapott. A Főiskolát 1959-ben végezte el.

Ezután gyógypedagógusként helyezkedett el. Munkáját nagy odafigyeléssel, lelkiismeretességgel végezte. A gyerekek és a szülők is szerették, értékelték.

 

Munkájáról idős éveiben sokat mesélt, amely történetek arról tanúskodtak, hogy nemcsak szakmailag állt helyt, hanem szerette is a munkáját.

Abban az időben hitről, vallásosságról nem lehetett beszélni, de a tanításba igyekezett a lehetőségeknek megfelelően erkölcsi tartalmat is vinni. Egyszer felírta a táblára: „Szeresd az igazságot!” – és úgy történt, hogy amikor felhúzta az akkoriban mozgatható szerkezetű táblát, az fennakadt és napokig nem lehetett lehúzni, letörölni. Voltak kollégák, akiknek már ennyi hitvallás is sok volt, Ő azonban hitét akkoriban is bátran vállalta.

A gógypedagógiai nevelést igénylő és arra szoruló gyerekek tanítása nem egyszerű dolog. Egyszer azt mondta: „Egy óra megtartása annyi energiába kerül, mintha kifesteném a nagyszobát.” Az pedig a méretei miatt nem könnyű feladat.

Volt, hogy a fegyelmezés sajátos eszközeit alkalmazta: megígérte a szertelen gyerekekből álló osztálynak, hogy ha jók lesznek, palacsintát süt nekik. Hatásos lehetett már az ígéret is, és egyszer beállított az osztályba 100 palacsintával…

Hivatása az Istennek szentelt életre korán jelentkezett. Gyerekkori meghatározó élménye volt, hogy súlyos betegségbe esett, ami akkoriban gyakran halállal végződött. Hívő édesanyja megfogadta a jó Istennek, hogy ha Mari meggyógyul, akkor az Istennek szenteli. Meggyógyult…Édesanyja elmondta neki fogadalmát, amit Mari nagyon komolyan vett, és Isten hívásának tartott.

 Hogyan valósult meg ez a vágya? Pesten megismerkedett egy-két lánnyal, akik tagjai voltak a Vinculum Caritatis Közösségnek, mely Magyarországon 1949-ben alapított Világi Intézmény. Jellemzője a világi intézményeknek, hogy a tisztaság, szegénység, engedelmesség hármas fogadalmát teszik az Istennek, de nem laknak együtt, mint a kolostori szerzetesek. Hamarosan Mari is jelentkezett, felvételt kért és nyert 1959-ben.

A Közösség szokásai szerint komoly lelki kiképzést kapott, amit nagy tudásszomjjal, lelkesen végzett. Amikor a Közösséget alapító páter Palánkay Gausz Tibor egyik írását, az „Életfeladatunk Krisztus” (A/2) jegyzetet adták a kezébe, mely Jézus egyéniségének részletes ismeretét hozta, nagyon fellelkesedett. Mint írta: „ész nélkül kijegyzeteltem, beleszerelmesedtem Jézusba.”

1969-ben tett örök fogadalmat és haláláig „Jézus hűséges követője és munkatársa” maradt. A hétköznapokhoz az erőt a napi szentmiséből, szentáldozásból merítette.

Egész életében nagy tudásszomj jellemezte. Elvégezte a teológiát levelező szakon.

Gondolkozó, elmélkedő ember volt. Maga is írt lelkinapokat, lelkigyakorlatokat a Közösség számára. Amikor a Közösség első vezetője emigrációba ment, a Közösség vezetője is volt.

 

         

 

Hivatását és a Közösséget nagyon komolyan vette. Az illegalitás éveiben lakása a Közösség egyfajta központjává vált, találkozások, lelki napok, lelkigyakorlatok helyévé.

A Karácsonyokat a Közösség mindig nála ünnepelte, amire boldogan készült, többek között az elmaradhatatlan „hókiflivel.”

Édesanyja mondta egyszer édesapjának róla: „Adtunk egy embert a társadalomnak”.

 

      

 

Utolsó éveiben combnyaktörés és műtét után már nem mehetett le 2. emeleti lakásából, de mindenkit szívesen fogadott. Egyedüllétében is megtartotta lelki nyugalmát, nem érezte magát magányosnak. Istennel élt, róla olvasott, róla elmélkedett, imádkozott. Mindig megtartotta a Mária rádióval az irgalmasság óráját. Áldoztató, vagy atya időnként otthonában is felkereste, hogy a Szentségekben részesülhessen.

Látásmódja egyre pozitívabb lett. Sokszor mondta: „Szép az élet!”. Ez már kórházi kezelése idején is átsugárzott rajta és nagy hatást gyakorolt a környezetére.  Mindennek tudott örülni, a kérdésre öregségében is sokszor válaszolta: „minden a lehető legjobb…”

Székesfehérváron élő családtagjaival való kapcsolata az utóbbi években kibővült, rendszeressé vált. Nagyon örült unokahúgai gondoskodásának… Nagy élmény volt, amikor sok év után Székesfehérvárra visszatérve egyiküknél töltött néhány szép családias napot.

Rövid betegség és néhány napi kórház után 2022. december 14-én váratlanul lépett át a Mennyei Atya Házába, hogy részt vehessen abban, amire egész életében vágyott: az Istennel egyesülő élet boldog valóságában.

2023.01.12-én helyeztük végső nyugalomba Székesfehérváron, családias körben a hozzátartozókkal.

 

      

 

Nyugodjék békében!