Közösségünk 05.21-i Mini Zsinatán emlékeztünk meg Közösségünk egyik alapítójának és első általános felelősének, Bárány Ilonának 100. születési évfordulójáról. A viharos történelmi időszakban történt alapítás és a Közösség elismertetéséért vívott küzdelem – a szó igazi értelmében – bátor és fáradhatatlan harcosa, mindig elől járó, mégis csendesen háttérben munkálkodó alakja volt ő. Olyannyira, hogy csak lassan fogjuk fel mi örökösök, hogy valójában mekkora áldozatok árán érte el azt, hogy most mi is ennek a Közösségnek tagjai lehetünk és áldásaiból részesedhetünk.

Bárány Ilona (számunkra csak egyszerűen Icu) 1922.02.16-án született. Szülei katolikus, evangélikus vegyes házasságban éltek, mely – a kor szokásainak megfelelően – csak akkor tudott teljesen rendezetté válni, mikor édesapja reverzálist adott, azaz a születendő fiú gyerek is katolikussá lehetett.

A gyereklány Icu 10 éves, odaadó imája után rendeződött csak a helyzet. A szerető szülők támogatták gyermekeik jövőjükre vonatkozó álmait. Icu orvosnak tanult. Utolsó egyetemi évei során ismerte meg Palánkay Gausz Tibor jezsuita atya új és meglepő szemléletét a modern kereszténységről. Ennek értelmében fiatal lányokat kell pasztorálni, akikből a kiüresedett konvenciók hátrahagyásával tudatos, értő, a mindennapokban istengyermekségét megélő, Isten országát hatékonyan munkáló anyák és társadalmi feladatokat vállaló, ott is kovászként működő nők lehetnek. Tömegek értették meg ezt a hívást, de a páter munkatársai közül, ennek az eszmének elkötelezett követői is szép számmal adódtak. Köztük a legelszántabb volt Bárány Ilona.

 

Lemondott korábbi elképzeléseiről, hogy családanya legyen és gyógyítson. A diplomázás előtt feladva az egyetemet, teljes életét ennek az eszmének a munkálására akarta szentelni. Lelkes társaival együtt arról álmodott, hogy közösségben munkálkodnak majd, miközben megtartják világi hivatásukat is. Azoknak vágytak segíteni, akik nem kolostorban akartak Istennek tetsző élet élni.

 

A páter által elkezdett KATOLIKUS LÁNYOK VILÁGNÉZETI AKADÉMIÁJÁT - melynek előadásai nagy tömegeket vonzottak – ő szervezte társaival tovább az egyetemi városokban (Budapest, Pécs, Szeged, Kolozsvár). A háború kettétörte a pasztoráció felfelé ívelő pályáját. A pátert a frontra vezényelték, Icura pedig – mint orvostanhallgatóra – szintén SAS behívó (katonai behívó) várt. Ő azonban nyomtalanul eltűnt családja szeme elől, mert nem akarta abbahagyni ezt a munkát a háborús körülmények között sem, így a behívót sem tudta átvenni.

 

 

A háború után a Szív Mozgalom támogatásával beindította a LÁNYOK ENGESZTELŐ MOZGALMÁT, valamint a páter által megálmodott CSALÁDI SZENTÓRA MOZGALMAT, ami 30 családból álló csoportokban zajlott és a hónap minden napján egy család imádkozott a többiért a megadott engesztelő imafüzetből. Ennek szerevezését a munkatársakkal a plébániákon végezte. A mai napig találkozhatunk olyanokkal, akik egész életükben hűséggel folytatták ezt ez imát.  

Végre 1947-ben, XII. Pius pápa Provida Mater Ecclesia konstitúciója lehetővé tette, hogy egyházjogilag is, mint Institutum Saeculare megalakuljon a Közösség. 10 elszánt fiatal lány Vinculum Caritatis Munkaközösség néven alapította meg az ország első világi intézményét, alkotta meg a konstitutiot és Bárány Ilonát választotta általános felelősének.

 

Az 50-es évek egyházüldözése már nem tette lehetővé az egyházi elismertetést. Illegalitásba kellett vonulni. Ennek ellenére Icu képes volt összetartani a közösséget. Minden óvatosság ellenére többen kerültek börtönbe. Köztük őt is 7 évre ítélték, de nem tört meg, nem csökkent az elszántsága, hanem bizalommal a Fogolykiváltó Boldogasszonyhoz fordult egy kilencedben. 1956-ban ő is szabadult és a hatóságok szigorú megfigyelése mellett és annak ellenére nemcsak folytatta a munkát, de a Közösség létszáma is jelentősen nőtt.

 

A 60-as években indult az emigráció a közösségi tagok körében. Icu mindenkivel tartotta a kapcsolatot, majd maga is emigrált, abban a reményben, hogy meg tudja menteni a kiküldött fiatalok közösségét. Ausztriában letelepedettek közül csak ketten maradtak mindvégig hűségesek. A Brazíliába tovább menő két tag az helyiekkel együtt csoportot alapított. Maga Palánkay atya is, börtön évei után kint folytatta a munkát, így ismét együtt dolgoztak.

A 70-es években rendszeresen fogadta az itthonról kiutazó tagokat (mivel már 3 évente kaphattak engedélyt az utazásra). Vezetőket rendelt ki képezett és irányított. Ott is szüntelenül fáradozott az egyházi jóváhagyás előkészítésén.

A rendszerváltozás után hazatelepült és kivétel nélkül, minden valaha volt taggal igyekezett felvenni a kapcsolatot, éleszteni a családok és papok közösségét is. Nehéz dolga volt, mert megdöbbentően megváltozott a világ körülötte.

Elérte a legfőbb célt; Rómában a Közösség mindhárom ágának, mint egyházmegyei jogú világi intézménynek jóváhagyása egymás után megtörtént. Ezután ragadta el rohamosan súlyosbodó betegsége 1997. május 4-én. Jelmondata volt:   VILÁGÍTVA SZERESSÜNK, SZERETVE VILÁGÍTSUNK!