Szt. Pál Rómaiaknak írt levelének 8. fejezetéből hallottunk részletet a szentmisén, ami azt mondta:

¹²Ezért hát, testvérek, nem tartozunk a testnek azzal, hogy test szerint éljünk. ¹³Ha ugyanis test szerint éltek, meg fogtok halni, de ha lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok.”

Valamiért (ki tudja miért) – mondhatnám – valósággal belém vágott ez a mondat. Szóval nem tartozunk neki! Eddig sokkal inkább úgy maradt meg bennem ez a szentírási rész, mint ami arra buzdít, hogy vessek el mindent, ami a test kívánsága, ami a test bűne, mert ez az örök életem záloga. Most azonban hirtelen – úgy tűnt – kitágult a látóterem és egészen másként kezdtem látni a dolgot. Egyszeriben megrohantak a gondolatok.

Szóval nem tartozom a testnek, mert ha azt hiszem, hogy tartozom, akkor meg fogok halni.  Nem tartozom avval, hogy állandóan aggódjam hogyléte miatt, hogy azonnal minden rezdülésére reagáljak. Nem tesz-e rabszolgává a testre való koncentrálás még akkor is, ha nem bűnös vágyakról van szó? Nem rabszolgái-e azok, akik aggodalmukban végül hipochonderré válnak? Nem rabszolgák-e, akik fiatalon is ezer tablettát eszegetnek nap-mint-nap, azért, hogy fittek legyenek, vagy mindenféle kenceficét kennek magukra, hogy sima és rugalmas maradjon a bőrük? A számtalan típusú speciális diéta, ami mögött rendkívül meggyőző ideológiák húzódnak meg (a szervezet megtisztítása, az állati élet kímélete, a nem tudom miféle egyensúlyok megtartása…) nem arra kényszerítik-e az embert, hogy figyelmét, erejét, energiáját elvonja más dolgoktól, amik – gyanítom – sokkal fontosabbak? Hiszen a speciális alapanyagok beszerzése, az ételek előállítása, a megfelelő időpontok betartása rengeteg figyelmet, energiát és anyagi ráfordítást követel.

Egyszer megbotránkoztattam az üzemorvost a rutin vizsgálatkor, amiért nem mutattam kellő aggodalmat olyan – mellesleg már több évtizedes – elváltozásaim miatt, amire szerinte oda kellene figyelnem. A több évtizedes zavartalan múlt azonban olyan érv volt, amire nem tudott mit mondani, így annyiban hagyta a dolgot.

Lám-lám, talán ösztönösen is megéreztem, hogy nem tartozom a testnek avval, hogy szerinte éljek. Inkább koncentrálok a Lélek óhajaira, mint a testére, s akkor megtakarítok sok erőt és energiát és a szorongás sem lesz úrrá rajtam.

Milyen érdekes, hogy az egyszerű falusi emberek és a szerzetesek között mennyi az igen idős és még mindig igen aktív ember. Vajon miért? Nem azért-e mert egész életükben nem érezték, hogy tartoznak a testnek avval, hogy szerinte éljenek? Arra koncentráltak, amit a Lélek adott eléjük és a Lélek – minden bizonnyal – a feladatok ellátása mellett gondoskodik arról is, hogy megtegyük a testért, amire annak szüksége van, és csak azt, amire valóban szüksége van.

Nem véletlen folytatódik így az idézet:

 ¹⁴Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. ¹⁵Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: „Abba, Atya!”

Bizony nagy szolgaságban tud tartani a test még a paráznaság és a mértéktelenség bűne nélkül is. Bizony nagy félelemben telhet az életünk az önmagunkért való örökös aggódás miatt, miközben pedig Isten gyermekinek szabadságára vagyunk meghívva. Vajon mért nem élünk evvel a szabadsággal? Vajon mi késztet arra, hogy a test elnehezítő igájába hajtsuk fejünket ahelyett, hogy a Teremtőnk kínálta sasszárnyakon szárnyalnánk minden akadályon keresztül, ahogy a szentek tették és teszik ma is?

Bizony nem tartozunk a testnek, csak Annak, aki fiaivá fogadott minket, hogy így szólíthassuk:

ABBA! ATYA!