Egy példamutató élet
Búcsúbeszéd testvérünk, Juci néni ravatalánál.
Novotny Miklósné, Juci néni 1925.01.29-én, mélyen vallásos szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Balatonszemesen. Szép és erős hangjára már gyermekkorában felfigyeltek. 9 éves korában, az akkori kántortanító megfogta a kezét és felvitte a kórusra maga mellé énekelni. Elemi iskoláit is Szemesen végezte. 1943-ban ment férjhez Novotny Miklóshoz. Boldog, de mindössze három hónapnyi házasság után férjét a Szovjet frontra vitték, ahol 1944 júliusában hősi halált halt. Juci néni gyászában a vigasztalást a Jó Istennél kereste. Életének az Ő szolgálata volt a lényege. Ezzel a céllal lépett be a Vinculum Caritatis Közösségbe. Mivel saját gyermekei nem születtek, nővére gyermekeivel élte meg keresztanyaként a családi szeretetet. Ő lett az unokáknak, dédunokáknak is a keresztmama. Keresztgyermekei, élete végéig a támaszai voltak. Haláláig szeretettel kisérték őt.
Amikor még rádió sem volt a faluban, élt ott egy fiatal özvegy asszony, Juci néni – mint a mesében – aki akkor, amikor hosszú téli estéken az egyetlen szórakozást a műkedvelő előadások jelentették az ott élő emberek számára, sok-sok színdarab kedvenc szereplője volt. Mindenki ismerte, szerette gyönyörű hangjáért.
Aztán az 50-es években, a kommunizmus idején az emberek el kezdtek félni. Az államosítás után kántor sem volt a templomban. Ki merte volna vállalni? A templom mégsem maradhatott ének nélkül. Akkor jött Juci néni Isten adta csodálatos hangjával. Minden zenei előképzettség nélkül merte vállalni a kántorképzőt. Olyan nagy emberektől tanulhatott, mint Forrai Miklós, Lukin László, Bárdos Lajos és Kodály Zoltán. Tanulmányai után bátran merte vállalni a kántori szolgálatot, mert szolgálatnak érezte ezt a munkát. Sok évtizeden keresztül lett mindenki Juci nénije. Gondoljunk a sok-sok szentmisére, esküvőre, temetésre, ahol végezte a szolgálatot.
Jöttek a nehéz évek. Kevés volt a pénz és a bátor hívő. Ő mosta, vasalta a mise- és a ministráns ruhákat is. Plébánosok váltották egymást, a templomot kétszer átépítették. Az öszödi kápolnát is újra életre keltették az atyákkal és ő mindenhol ott volt. Szolgált kántorként, szükség esetén sekrestyésként. Díszítette az oltárt, nevelte a virágokat, hímezte az oltárterítőket. Adventeken a térdig érő hóban, az ő léptei nyomán indultak az emberek a templom ablakain kiszűrődő, hívogató fény felé.
A 60-as években már pásztorjátékot rendezett a templomban. Gyermekkórussal köszöntötte az éjféli misére érkező híveket. Húsvétkor felélesztette a Passiót és szép körmeneteket kisért hangjával. Mesélték, milyen nagy agapékat, szeretetlakomákat szerveztek Juci nénivel, melyre személyre szóló kis tortákat sütöttek akár 30 elsőáldozónak is. Később zarándoklatokat is vezetett Európa legnagyobb zarándok helyeire. Legszebb élményei közé tartozott, hogy a csíksomlyói bazilikában énekelhetett és személyesen találkozhatott Szt. II. János Pál pápával, akinek kezet csókolhatott.
Tagja lett az Országos Magyar Cecília Egyesületnek, akik az ő munkáját saját díjukkal ismerték el. Családi imaórát, rózsafűzért, keresztutat az utolsó percig vezetett. Félelmet és megalkuvást nem ismerve tartotta meg értékrendjét, őszinteségét.
Templomi munkássága mellet a falu kulturális életében is aktívan részt vett. Ahová hívták, ment énekelni.
Még fiatalasszonyként egy balesetben súlyos bokasérülést szenvedett. Fizikai fájdalma egész életében elkísérte. Motorra kényszerülve közlekedett, amivel még két balesetet szenvedett. Mindez súlyosbította ugyan mozgáskorlátozottságát, de életkedvét, vidámságát nem tudta elvenni.
Akaraterejét semmi sem törte meg 2021. március 12-éig, amikor korahajnalban elesett a kertjében és testhőmérséklete 25 fokra lehűlt. Ez súlyos agykárosodást okozott nála. A következő két hónapot betegágyhoz kötve, mozdulatlanul, mégis teljes békében viselte. Az első néhány otthon töltött hét után a balatonfűzfői Idősek Otthonába került, ahol gondos ápolást kapott. Amikor magánál volt, mindig képes volt hálás és mosolygós lenni, míg végül, unokahúga kezét fogva, július 18-án, vasárnap délelőtt 10 órakor csendesen elaludt, immáron örökre.
Élete végéig szolgált, fáradhatatlanul, Isten nevében. Ne felejtsük el jó példáját, amit legfőbb örökségül kaptunk.
Borza Miklós plébános
A Közösség megemlékezését lásd lentebb: „Ketten is elmentek közűlünk”